Kolbászol a kerítés

5:15, csörög az ébresztő, rajzfilmes gumikalapácsként veri szilánkosra a még derengő álomképeket.
Kit érdekel, egyébként is munkával álmodtál.
Amibe a félhomályban nem rúgsz bele, azon átesel. Mandinerben keveredsz ki a folyosóra, ahol már némi kávéillat terjeng: más is jön 6ra dolgozni...
És már csak 11-12 óra és vége is a munkanapnak. Délutános műszak ugyanez pepitában.
Ehhez idomul az efféle túlélési stratégia.

Majd egy évnyi nem-, pontosabban alkalmi dohányzás után az elmúlt fél évben szépen lassan visszakúszott a napi rutinba a bagó.
Az ébrenléthez, éberléthez kell a kávé, kávéhoz a cigi. Aztán meg a cigihez a kávé.

Már csak a társaság miatt is, magadban nem is igen.
Már csak amiatt is, hogy addig a 10 percig ne legyél bent. Mintha cilében lennél (fogócskában az a hely, ahol védve vagy, nem foghatnak meg, ugye..?).

Kávé reggel, még hideg van, merevek az ujjak, egészen jólesik az a gépi kávé kis csokival. Édes lötty, de passzol a ködös hajnalba belefújt füst- és lehelletfelhőkhöz. Tegnapi hírek bestofjai hangzanak el.

Kávé délelőtt, desokvanméghátra, mármegintégaházmindenkiideges. És természetesen a pletykarovat update.
Cukor nélküli presszó kis tejszínnel. Fel is bosszantana a hagyományos német kávé. Olyan gyenge, hogy átlátni rajta. Ketrecharcban a magyar óvodás tejeskávé is bucira verné.
Van tüzed?
Helyzetjelentés, kinél mennyi a meló, ki nyűgös, kit kell kerülni. Csakazidőmegneálljon.
És azt hallottad, hogy állítólag...?

Kávé ebéd után, már csak azért is, hogy meg ne szóljanak, hogy csak ücsörögsz a fél órás szüneted végén. Random hosszú kávé és rövid cigi.
Már csak a fele van hátra, mosolyra és cinizmusra is futja. Vagy élettörténetet hallgatsz vagy stand upot.
Ettől is töltődik az ember valamennyit. Egyperces novellák.

Kávé délután. Mindegy milyet, amilyet te iszol. Denehezentelikavége. Sokmelóvannálatok?
Az utolsó nekirugaszkodás, az utolsó ráfordulás a végső 50 méterre. Kicsit már szúr.
Holnaptól leszarom, nem éri meg felhúzni magad fogadkozások a cigi mellett.
Füstbe ment terv, persze.


De lassan már az utolsót csikket kellene a városra pöccinteni.
Csak hogy lehessen még több móka, legyenek viccek és a nevetések se rövidüljenek.

"- Let's pretend this coffee is champagne!  
- Why would we do that?  
- Well, to celebrate life."

Néha hiányzik Pest.
Az éjjel közepén átszaladni az Astorián, hogy elérd az éjszakai buszt.
Enni egy jó kínait vagy a perzsánál egy gyrost vagy a montenegrói gurmannál egy pljeskavicát. Hagyma, csípős, jöhet minden, köszi.
Ülni hazafelé a trolin fülben zenével és az embereket, házakat bámulni, mindig valami újat felfedezve.
Reggel a munkahelyen, miután leszálltál a bicikliről és kivetted a fülest pár szót váltani a portással az időjárásról vagy a minapi jégkorongeredményekről. Átlapozni a híreket. Egyáltalán nagyjából képben lenni a hírekkel.
Beülni egyet moziba egy limonádé filmre, amiről utólag megbeszéled, hogy lehetett volna pár hónapot várni inkább és letölteni, és mégiscsak arra a másikra kellett volna jegyet váltani.
Találkozóra elsőként odaérni és a kerthelyiségben a szokásost kikérve, olvasgatva elücsörögni.

Ha már csak 1-1 hónap múltán kérdezel rá, hogy "Mi újság?", a válasz "Semmi", "Nem sok". Hiába találtak remek cukrászdát, publikáltak valami jól sikerültet, látták a 30 évvel idősebb alteregódat vagy volt egy majdnem egy lánnyal/sráccal.

Pedig egy napsütötte teraszon úgy meghallgatnék mindent mondjuk egy viceházmester mellett.

A következő feladat a time managmentben fejlődni.

Megnyugtató kórházi kontrolleredményei után csorogjon le a kórháztól az Óvárosba. Parkoljon le egy kedélyes hangulatú belvárosi kávéház melletti parkolóban, majd tapasztalja meglepve, hogy nem iszonyat drága a parkolójegy, ahogy az egy világökörségi óvároshoz illene. Induljon el sétálva, a fényképezőgéppé átavanzsált telefonjával változzon át turistává.

Első útja, mint jóhiszemű turistának, a Domplatzra, a katedrálishoz kell, hogy vezessen, ahol ellőheti első fényképeit. Közben próbáljon meg nem beleszédülni az építmény magasságosságának tanulmányozásába, viszont mindenképp mondja el útitársának a következőket:

Wow! Ez aztán nem semmi! Ezek a részletek!

Amennyiben Ön vallásos, a katedrálisba belépve ne csináljon fényképeket, mert nem illik. Ha mégis megemlítené a blogjában, hogy milyen elképesztően gyönyörűek ólomüveg ablakai, akkor keressen hozzá képeket az internetről.

További ámélkodás-bámészkodás közepette tekintse meg a régi stílusú, ámde németes szorgalommal rendben tartott épületeket,

és a cicakavicsos kis utcácskákat.


Nyugodtan bámészkodjon, fejét minden irányba tekerve, a lába elé nem nézve, mivel az utcák teljesen tiszták, kizárt, hogy kutya-, macska-, vagy bármely egyéb piszokba lépne.
Józan paraszti ésszel megáldott, ám helyismerettel nem rendelkező turista lévén, menjen arra, amerre leejtenek az utcák, hogy elérjen a Dunához, majd a gyalogoshídra felérvén első rácsodálkozása után arcán elnéző mosollyal konstatálja, hogy a németek még a szerelmes-lakatos hidat is képesek németesen kialakítani: minden rácsra 1 db lakat jut.



Végezetül fedezzen fel tetszés szerint további érdekességeket, majd induljon haza még a délutáni munkából hazamenős forgalom megindulása előtt. Kérjük térjen vissza máskor is, mert ez a hely megér még sok-sok látogatást.
Köszönjük, hogy Regensburgot választotta!

Megnéztük. Megnéztük mégegyszer. Kipróbáltuk. Kipróbáltuk mégegyszer. Megvettük. Elhoztuk. Biztosítottuk. Bejelentettük. És már a miénk is! :) Pofonegyszerű!

Nem, nem az. Hónapok óta szinte minden nap keresgéltünk a neten. Legyen elég erős a motor, hogy kibírja az autópályát, de ne egyen sokat. Legyen jó áron, de ne legyen túl öreg és lelakott. Legyen német gyártású és legyen még rajta érvényes műszaki, legalább egy fél évig, de ne legyen benne túl sok megtett km. Legyen rendben nagyjából műszakilag, ne egye a rozsda, minden létfontosságú szerve működjön. És legyen szép a feneke. Nagyon fontos, hogy legyen szép a feneke. :)

Kikupálódtunk rendesen autópiaci kínálat tekintetében, az tutiszáz. Persze nem elég, ha az ember csak netes képek és valós vagy netán annak feltüntetett adatok alapján tud tájékozódni. Kell olyan ember is aki látja a menyasszony múltját is, nehogy csak a boldogító igen után derüljön ki, hogy az igényesen kisminkelt orca mögött rossz kislány lakozik. Itt jön a képbe a lakótárs, aki ránézésre megmondja, hogy volt-e korábban balesete a kocsinak, illetve a másik lakótárs, akinek pedig szintén ilyen típusú kocsija van és ismeri a főbb gyengeségeit. Öröm volt látni milyen alaposan vizslatták át, hogy aztán könyékig olajfoltosan azt mondhassák, rendben van a kis drága. :)
Ok, persze nem vadiúj, de nem is egy csotrogány. És tegyük hozzá azért (zárójelben), hogy 3 hónapja dolgozunk kint és megvettük belőle életünk első kocsiját. Ki van fizetve, nem kell még hónapokig vagy évekig törlesztőrészletet nyögni. Asztrid a miénk!

Kezdünk már nem meglepődni a német gyorsaságon és hatékonyságon ami az ügyintézést illeti. Hivatalba be, neten kötött biztosítás száma bemond, bácsi elveszi a törzskönyvet, adatellenőriz, rendszám kiválaszt, szomszédos rendszámnyomó nénihez átbaktat, néni rendszámot kinyomja, vissza a Zulassungsstellebe, bácsi rányom egy pecsétet, fizetünk és kész. 15 perc.
(Az ügyintézés egyetlen negatívuma az ismeretlen tettes által az okmányiroda előterében elterülő szőnyegbe beletaposott eb-guano orrfacsaró szaga volt. Hogy miért nem terítették ki a szőnyeget valahova szellőzni? Hogy miért kellett minden betérő ügyfélnek fintorogtatnia az orrát? Soha nem fog kiderülni. Vannak itt ilyen furcsaságok...)
Eddig elképzelhetetlen távok nyíltak most meg előttünk. Olyan luxusdolgokat engedhetünk meg magunknak mostantól, mint a kényelmes munkábajárás, tetszés szerinti időpontban való bevásárlás, a város felfedezése és hasonlók. Olyan ez mint a sínbe tett jobb kar. Amíg van észre sem veszed mennyi mindenre kell. De ha nincs, na ott kezdődik a logisztikázás.
Szóval Asztrid a miénk, és ez nem pusztán a fent említett luxus miatt jó érzés, hanem azért is, mert ismét közelebb léptünk a céljainkhoz. Haladunk, nem csak a malomkereket tapossuk. És ez az érzés amennyire furcsa, annyira felemelő.

Bár a német telefonszámok förtelmesen néznek ki (hosszúak és nehéz kiigazodni rajuk), úgy döntöttünk nekünk kell ilyen.Számhoz pedig ugyebár új telefon is dukál. :) Nem csak azért kell, mert a jelenlegi telefonjaink már nyűgölődenk a legegyszerűbb, okosságot nem igénylő feladatokra is (habár okostelefonok), hanem egyéb praktikussági okok is vezérelnek.
Az orvosok, rendelők hívogatása már hozzátartozik a napi rutinomhoz és ki szeretne egy olyan rutint a mindennapjaiba, aminél a kellemes zene és nyomja meg a kettes gombot türelmes hallgatása közben pörögnek a forintok az otthoni telefonszámlán!?
A másik praktikum az autóvásárlás. Ezt is kéne, nézegetünk is már, de gyanús az ügy, felettébb gyanús. Pár napja felhívtunk egy bajor bajtársat, aki a kocsiját árulta a neten. Bár felvette a magyar telefonszámról érkező hívást, miután ecseteltem neki, hogy mit akarok, azt mondta, hogy a kocsi már elkelt, majd gyorsan el is köszönt. A bibi az, hogy a kocsi azóta is fent van a neten...
Jó, persze, saját kocsit valószínűleg én is féltenék egy esetleges külföldre viteltől, ahol ki tudja mi történik a lelkemmel. De akkor is, így sajna nem fogunk egyről a kettőre jutni. :-S
Még szerencse, hogy a betegszabi miatt van időm nézelődni, átkutattam az egész netet az igazi iránt, találtunk is mind nekem, mind M-nek olyat, ami megdobogtatja amit kell. LG és Samsung. Szépségesek, okosak, hatalmasak és meglepően olcsók itt.
Az LG konkrétan 0 €-ba kerül, ami átszámítva nagyjából 0 Ft, a Samsung 70 €-ért rendelhető. Ez persze szerződéskötéssel, de a havi díj sem sokkal magasabb az otthoninál, 35 € havonta.
Hétfőn rendeltük meg őket ingyenes kiszállítással, 2-3 munkanapba telik az útjuk. Szerda van és egész nap tűkön ülök, öregnéni módra kukkolok ki az ablakon minden elhaladó kocsi hangjára, minden apró zajra. Előző este kapom mailben az értesítést, hogy átadták a pakkot a csomagküldő szolgálatnak.
Reggel 8-kor látom a csomagkövetőn, hogy már úton van. Délután 14:42 és még nem érkezett meg. Várok, izgulok, lefoglalom magam valamivel majd újra izgulok. Délután négy körül végre becammog a kocsi a feljáróra, kis piros Suzuki, nem erre számítottam. Fiatal srác hozza a pakkot, lerendezzük amit kell és már az enyém is a kis drága. Örülés van ezerrel. :):):) Már csak M-é kell és teljes a boldogság. Juhúúú :)

Épülgetünk, gyógyulgatunk, haladunk lépésről lépésre, nem volt egyszerű, de egy darabig még nem is lesz az.

Sok segítséget kaptunk, ami nélkül sokkal nehezebben tartottuk volna a lépést a szükséggel, és legalább annyi apró szerencsénk is volt a szerencsétlenségben:
- hogy a "Hilfe, ruf jemand ein Rettungswagen!" kiabálásomra gyorsan reagáltak, hívták a mentőket és jöttek segíteni
- hogy a szomszéd városban dolgozó magyar orvos a közelben lakik és nála volt a Notarzt autó, gyorsan odaért és amikor hallotta, hogy B-hez magyarul beszélek, az ellátás közben próbált mindkettőnket nyugtatni
- hogy hamar jött a mentő és a mentőhelikopter is, ami a tartomány egyik legjobb kórházába vitte B-t
- a  szülők, akik amint tudtak, autóba ültek és lenyomták a 7 órás utat, hogy segítsenek, akár csak azzal is, hogy mellettünk vannak és a család, aki telefonált és amit csak otthonról tudott, intézett
- a segítség a kollégáktól, lakótársaktól, érdeklődések, bátorítások, autófelajánlások vagy akár egy kávémeghívás formájában
- a jófej nővérek és orvosok, akik készségesen és türelmesen válaszoltak minden tört németséggel feltett, ijedt kérdésemre és hogy a sebésztől kezdve a fogorvoson keresztül a neurológuson át mindenki elmondta, hogy mekkora szerencséje volt B-nek
- a barátok távoli támogatása, segítségfelajánlása, virtuális vállba veregetése
- és természetesen B. keménysége, hogy egy pillanatig nem hagyta el magát

A teljesség igénye nélkül.
Igény természetesen volna rá, de nem tudnám felsorolni mindet és mindannyiukat.
Ezekért mind-mind elmondhatatlanul hálás vagyok.
Hogy nem voltunk egyedül hagyva.

Ismét nem a hanyagság volt az oka, hogy nem jelentkeztünk, de megpróbáljuk újra felvenni fonalat.

Elmesélem én hogyan emlékszek a dologra, bár leginkább sehogy, mert nem sok minden van meg az ütközés után.
Reggel tekertünk M-mel a szokásos úton a melóba, lejtőn gurultunk, aminek a vége földútban folytatódik, jobboldalról pedig több kisebb utca is torkollik bele. Már az utolsó ilyen utca vonalánál jártunk, közvetlenül a földút előtt, amikor jobbról váratlanul feltűnt egy kocsi. Egyáltalán nem számítottam rá, 2 hónapja járok erre biciklivel és még 1 kocsit sem láttam nemhogy ott, de az egész útvonalon, lévén a város melletti kis falu méretű település legszéléről van szó. Surprise, surprise! :)
Az utolsó emlékem az, hogy meglátom az ezüstszínű kocsit, aztán szalagszakadás. Sem az ütközésre, sem a több méter repülésre, sem a földet érésre nem emlékszem. Jobb is így. M szegény végignézte az egészet, csak az ő elmondása alapján tudom mi történt a továbbiakban.
Valószínűleg az volt a mázlim, hogy a hátamon levő jól megpakolt hátizsák felcsúszott és a fejem/nyakam alá került földet éréskor. Ha az nincs, lehet hogy már nem tudnék itt írogatni. A hátzsák egyébként köszöni jól van, egy karcolás nem látszik rajta, sőt, a benne levő termoszos kávémból sem folyt ki egy csepp sem. Szóval megállapítható, hogy
1. a hátizsák előlépett életem legjobb befektetésévé
2. jobban bírja a gyűrődést, mint én

A vicces a dologban, hogy először mentővel egy magyar doki ért ki. :) Magyarok ott bukkannak fel, ahol aztán tényleg nem számítasz rá. Utána megjött a mentőhelikopáter is, innentől már van 1-2 kép, ami bevillan. Emlékszem, ahogy ráraknak egy mentőágyra, betolnak a helikopterbe, levágják rólam a

ruhákat és valaki azt mondja, hogy 10 perc múlva ott leszünk a kórházban. Látni mondjuk nem láttam semmit, állítólag eléggé vérzett a homlokom, úgyhogy elképzelhető, hogy amiatt nem is tudtam kinyitni a szemem. Mindenesetre hangfoszlányokként maradt meg ez a pár emlék.
Itt szerénységem hiányának felvállalásával meg kell jegyeznem, hogy pár mondatot kommunikáltam is a mentősökkel németül. Asszem csak azért ment a mutatvány, mert nem voltam még tudatában, mekkora is a baj.

Innen megint képszakadás, az intenzíven tértem újra magamhoz, de ott is elég bamba voltam még. Rémlik, hogy ott is beszéltem emberekkel, sőt kivettem a kontaktlencsémet a saját kezemmel. A legrosszabb az intenzíven töltött 1-2 napból viszont az volt, hogy láttam pár ággyal arébb egy pasit, aki hasonlított M-re. Mivel nem emlékeztem a balesetre, azt sem tudtam, hogy ő megúszta-e, vagy ő is el lett csapva. Az összes erőmből annyi telt csak, hogy kinyissam a szemem, megpróbáljam minél jobban megnézni, hogy ő-e az. Ezt jelentősen nehezítette a fejsérülés miatti bambaságom, illetve, hogy a kontaktlencsémet ugyebár kivettem korábban. Pech. De szerencsére nem ő volt az. :) Sőt, még az intenzíven is meglátogatott, beszélgettünk is, de ez már nem rémlik. Pedig jó lenne emlékezni, állítólag olyanokat kérdeztem, hogy
a, mikor mehetek dolgozni
b, kifolyt-e a kávé a táskámba :) :) :)


Kb. másfél napot voltam az intenzíven, utána áttoltak a baleseti sebészetre, ott töltöttem még majdnem 2 hetet. De erről majd már egy következő posztban, mert az emlékeim mennyiségével kezd már fordítottan arányos lenni ennek a bejegyzésnek a hossza. :)

Ui.: Vigyázzatok a biciklivel. Veszélyes.

Mikor kikerültünk, elhatároztuk, hogy minden turnus (erről majd később) nagybevásárlásánál kinézünk a boltban valami helyi specialitást vagy csak olyan különlegességet, amin odahaza nem akadt meg a szemünk és kicsit gourmankodunk.

Elsőként a befőttesüvegbe zárt virsliken lepődtünk meg. Annak idején gyerekként nagymamánál úgy szoktam meg, hogy a befőttesüvegben jó esetben savanyúságot, rosszabb esetben lekvárt
találok (ízlések és pofonok). Egyéb különlegessége nincs is, egészen jó a hústartalma (amúgy felvágottaknak is általában), főzve-sütve egyaránt gyakran nyúlunk hozzá. Árban megegyezik egy hazai átlagos, roppanós virsli árával.

Ezt követően találkoztunk a szarvasmáj pástétommal, amit leakciózva vad 1 euróért vesztegettek, éppen az utolsót sikerült magunkhoz ragadnunk. Utolsóhoz képest nem volt törött az üveg, nem ettek bele, le sem járt, még csak esztétikai hibája sem volt. Masszívabb állagra a kenőmájasnál, de nincs gond a kenhetőségével, már az illata is kellemes. Alapjában véve az ízvilága úgy viszonyul a hagyományos májashoz, mint a vadpörkölt egy natur csirke- vagy sertéspörkölthöz. Sózott-gerezdett paradicsommal egyenesen zseniális.


Nem feltétlen különlegesség, de véletlenül jól sikerült a hűtőpultokban turkálni. Fagyasztott zöldségből egy teljesen átlagos csomagolású mexikói vegyes okozott igazán kellemes meglepetést. Helyből kissé pikánsra fűszerezett és a képeken szereplő valamennyi zöldséget tartalmazza: a szokásos zöldbab-kukorica-borsó hegemóniát bébikukorica, paprika, bab és hagyma is megtöri.

Legutóbbi szerzeményünk a mellékelt ábrán látható fokhagymás-olajos pácban úszó sajtkockák. Állagra kicsit keményebbek, tulajdonképp eléggé hasonlatos a fetához, igazából ízre is. Szinte kívánja mellé az ember a paradicsomot és a bazsalikomot (ami bokromat szemét tetvek most zabálták meg. Mármint tényleg tetvek.) Nem rossz, de különösebben mély nyomott nem hagyott azért. De elfogyni biztos el fog. A sajtkocka el van vetve :)


És végül: ha random megkérdeznénk 10 embert, hogy mi Németország nemzeti itala, 11 vágná rá rögtön, hogy a sör, de szorosan ott van mögötte ez a pancsolt keverék, ami nem több, ami: a cola és a fanta szerelemgyermeke, amivel klubdélutánokon a menő srácok felvágnak, a fenti kettőt összeöntözgetve. Nyilván nem is ad többet, de különben egészen iható.

Sörfeszt van, mert sörfeszt kell, minden évben kell. Bemelegítésnek a münchenire majd szeptemberben kiváló: Kis piciben az amúgy még itt is hatalmas sörsátor, a szem számára feldolgozható mennyiségben bajor népviseletbe öltözött emberek, és mivel azért másnap is 6-ra kell menni dolgozni, könnyen megemészthető mennyiségben a sör is.
Kissé meglepődve tapasztaltuk, hogy a Volksfest olyan, mint egy nagyobbfajta búcsú otthon, van rengeteg plüssállatot labdával kidobós/puskával kilövős stand. Szülinapom alkalmából kaptam is egy Minont meg egy plüssszívet.

Van még mindenféle pörgő-forgó csillogó-villogó tákolmány (némi sör elfogyasztása után felülni rájuk határozottan nem ajánlott), kajásstandok,persze kötelezően jelen van a pizzaárus is, viszont helyben, frissen csinálják a pizzát. Amikor megláttuk, hogy a gyorskajának szánt, mélyhűtött pizza helyett elkezdi kinyújtani a tésztát a bácsi, akkor összenéztünk, hogy hoppá, akkor itt most várunk egy ideig, de meglepő gyorsasággal és minőséggel elkészült szerencsére. :) Azt nem, de egy másik kaját lefotóztunk, bajor barna kenyérrel tálalták:

A különbség a búcsúhoz képest annyi, hogy rengeteg bajor népviseletbe öltözött helyi mászkál, ráadásul (számomra) meglepő módon nem csak a felnőtt, vagy idősebb korosztály. Sok olyan tizenévest is láttunk beöltözve, akikről amúgy sörasztalokkal arrébbról lerí, hogy épp a menő korszakukat élik. Mégse érzik cikinek, pedig higgyétek el, az a térdig érő nadrág a majdnem térdig felhúzott zoknival bizony még a fiatal, sörhassal még nem rendelkező srácoknak sem áll jól, nemhogy az idősebbeknek.
Viszont a csajos ruhát elfogadnám (ja igen, Frau B ír, mielőtt elkezdenétek poénkodni szegény uramon) . Szóval azok jól néznek ki, bár a nőknél pedig pont fordítva, inkább azon ámuldoztam, hogy nem csak a fiatal, még csini bajor gyengébbik afenét nem képviselői öltöztek be, hanem azok az idősebb, sörkolbásztól jól megtermett asszonyok is, akiknek már annyira nem előnyös a viselet. Lefotózni őket sajnos nem mertem, túl messze volt lezárva a bicikli a meneküléshez. :)
A bajorok egyébként elég visszafogottan vigadnak, mindenki ül a sörasztaloknál és kedélyesen, de nem túl hangosan beszélgetnek. Mi is hasonlóképp tettünk, amikor a mellettünk levő asztaltól odaszólt egy helyi pár, hogy nem magyarok vagyunk-e véletlenül, mert úgy hallják a beszédünkből. :) Repes a szíve ilyenkor az embernek, úgyhogy egy jó negyed órás csevegés következett, elmondták, hogy Budapest mennyire szép, sokszor jártak már ott, nekünk hogy tetszik itt és milyen jó, hogy itt vagyunk. Halál cukik voltak. :)
Egy szó mint hundert, alig várom a szeptembert! :)

1. Barátok

Természetesen a család is, de az a faramuci helyzet, hogy gyakrabban látjuk őket, mint korábban a Budapest-Vidék viszonylat idejében.
De a nap közben pörgő levelezőlistától elkezdve a facebookon átdobott youtubes zeneajánlókon és gegeken keresztül természetesen a személyes találkozókig. A megszokott kis sörkertben a heti szessönök, kinek milyen sikerei-bosszúságai voltak a héten, vagy éppen Duna parti borozgatás nagy sóhajtozásokkal, a konklúziókat hazafelé az éjszakai 7es buszon levonva.

2. Duna

Munkába menet napjában eljárni fölötte, biciklizni a rakparton, sétálni a Margit szigeten vagy éppen parton borozni egyet, miközben az esti fények tükröződnek a vízen és bámulni a fel-levonuló hajókat. Mindig végtelen nyugalommal töltött el.
Ugyan itt is van egy kisebb folyó, de nemigen keresztezi az utunkat. Bár hamarosan azt is felfedezzük, ez egészen biztos.

3. A BKV

Bár ebben mindketten más véleményen vagyunk, de nekem azért hiányzik. Pár évnyi hozzászokás után már mindenhová pikk-pakk eljutott az ember, bármikor. Amikor sietős volt, villamossal üldözni a buszt, átugrani rá, hogy a korábbi csatlakozást elkapja az ember. Busz után futós, felpattanás közben hálásan előre inteni a sofőrnek, de még a morgolódás is a két megállóval a leszállás előtt az ajtóban toporgó nyugdíjasok miatt is.
Nem beszélve, hogy éjszaka legfeljebb fél órát várakozni az éjszakai buszra, ami majdnem a ház előtt rakta le az embert.

4. Nagyváros

Hogy minden van, távolság viszont nincs, de még a nyüzsgés is. Az ezeregy ismeretlen arc között néha megörülni egy-egy ismerősnek vagy csak rendszeresen együtt buszozóknak.
Hogy mindig találsz valamit nyitva, hogyha nem a megszokotthoz van kedved. Egy mozi, egy konditerem, egy biliárd-csocsó, egy koncert, egy alattomos vagy egy pinky például.
Ehhez képest egy tizenpárezres városka külső kerülete/beolvasztott falva egy pöttyet kicsiny.
De nyugalomra nem lehet panaszunk.

5. Túró/tejföl

Mindketten körözött-addiktak vagyunk, így Mo-ra hazaesve nagyon jól tudnak esni ezek a kint nem kapható élelmiszerek, bár ezt tudtuk előre.
De azért az otthonlét első napján gond nélkül lecsúszik 1-2 adag túrós csusza.

6. Koncertek

Kicsit barátok, kicsit nagyváros, de bizony hiányzik. Pénteken, egy hosszú hét után ugrálni egy kellemeset egy ska vagy egy irish rock koncerten, vagy éppen valami más jellegűn diszkréten bólogatni sörszűrcsölés és elmélyült pöfékelés közben.

7. MixR Pizza

Megint kaja.
Kis szokásunk volt még Pesten, úgy havi egyszer egy spéci, saját magunk által összerakott pizza juhtúróval, pepperonival és füstölt tarjával gazdagon. Általában valami kis alkalomhoz kötve. Kis tradícióvá vált tulajdonképpen.

8. A rendes kávé

Elsőre meglepő volt a németországi seízű kávé, ami kikapna egy nagycsoportos óvodástól is szkanderban, de ezt hamar ki is küszöböltük. A kis kotyogós kávéfőző és a termosz minden dolgos ember jóbarátja, de kell is, hogy hajtsa valami az embert 10-11 órán keresztül.

9. A pénzérmék ismerete

A bevásárlókocsinál, kávé- vagy édességautomatánál totyogni és kotorászni a tárcában, hogy most akkor melyik monopoly játékpénzből és érméből mennyid van és melyiket fogadja el a gép.
(Tipp: ha a szükség úgy hozza, a magyar 100-ast megeszi általában a bevásárlókocsi)

10. A meleg

Igazából évszakhoz képest hideg van.
Tény, hogy nem csak nyugatabbra, hanem északabbra is vagyunk Magyarországtól, de a minimális és a maximális hőmérséklet is elmarad az otthonitól. A hőmérséklet ingadozás viszont...
Mondjuk úgy, hogy megvan a maga pszichológiája: 5:40kor munkába indulni biciklivel majdnem végig
lejtőn száguldva a 6-8C fokban... az ember ekkor még őszintén örül, hogy végre a munkahelyén van.