Megnéztük. Megnéztük mégegyszer. Kipróbáltuk. Kipróbáltuk mégegyszer. Megvettük. Elhoztuk. Biztosítottuk. Bejelentettük. És már a miénk is! :) Pofonegyszerű!
Nem, nem az. Hónapok óta szinte minden nap keresgéltünk a neten. Legyen elég erős a motor, hogy kibírja az autópályát, de ne egyen sokat. Legyen jó áron, de ne legyen túl öreg és lelakott. Legyen német gyártású és legyen még rajta érvényes műszaki, legalább egy fél évig, de ne legyen benne túl sok megtett km. Legyen rendben nagyjából műszakilag, ne egye a rozsda, minden létfontosságú szerve működjön. És legyen szép a feneke. Nagyon fontos, hogy legyen szép a feneke. :)
Kikupálódtunk rendesen autópiaci kínálat tekintetében, az tutiszáz. Persze nem elég, ha az ember csak netes képek és valós vagy netán annak feltüntetett adatok alapján tud tájékozódni. Kell olyan ember is aki látja a menyasszony múltját is, nehogy csak a boldogító igen után derüljön ki, hogy az igényesen kisminkelt orca mögött rossz kislány lakozik. Itt jön a képbe a lakótárs, aki ránézésre megmondja, hogy volt-e korábban balesete a kocsinak, illetve a másik lakótárs, akinek pedig szintén ilyen típusú kocsija van és ismeri a főbb gyengeségeit. Öröm volt látni milyen alaposan vizslatták át, hogy aztán könyékig olajfoltosan azt mondhassák, rendben van a kis drága. :)
Ok, persze nem vadiúj, de nem is egy csotrogány. És tegyük hozzá azért (zárójelben), hogy 3 hónapja dolgozunk kint és megvettük belőle életünk első kocsiját. Ki van fizetve, nem kell még hónapokig vagy évekig törlesztőrészletet nyögni. Asztrid a miénk!
Kezdünk már nem meglepődni a német gyorsaságon és hatékonyságon ami az ügyintézést illeti. Hivatalba be, neten kötött biztosítás száma bemond, bácsi elveszi a törzskönyvet, adatellenőriz, rendszám kiválaszt, szomszédos rendszámnyomó nénihez átbaktat, néni rendszámot kinyomja, vissza a Zulassungsstellebe, bácsi rányom egy pecsétet, fizetünk és kész. 15 perc.
(Az ügyintézés egyetlen negatívuma az ismeretlen tettes által az okmányiroda előterében elterülő szőnyegbe beletaposott eb-guano orrfacsaró szaga volt. Hogy miért nem terítették ki a szőnyeget valahova szellőzni? Hogy miért kellett minden betérő ügyfélnek fintorogtatnia az orrát? Soha nem fog kiderülni. Vannak itt ilyen furcsaságok...)
Eddig elképzelhetetlen távok nyíltak most meg előttünk. Olyan luxusdolgokat engedhetünk meg magunknak mostantól, mint a kényelmes munkábajárás, tetszés szerinti időpontban való bevásárlás, a város felfedezése és hasonlók. Olyan ez mint a sínbe tett jobb kar. Amíg van észre sem veszed mennyi mindenre kell. De ha nincs, na ott kezdődik a logisztikázás.
Szóval Asztrid a miénk, és ez nem pusztán a fent említett luxus miatt jó érzés, hanem azért is, mert ismét közelebb léptünk a céljainkhoz. Haladunk, nem csak a malomkereket tapossuk. És ez az érzés amennyire furcsa, annyira felemelő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.