Épülgetünk, gyógyulgatunk, haladunk lépésről lépésre, nem volt egyszerű, de egy darabig még nem is lesz az.

Sok segítséget kaptunk, ami nélkül sokkal nehezebben tartottuk volna a lépést a szükséggel, és legalább annyi apró szerencsénk is volt a szerencsétlenségben:
- hogy a "Hilfe, ruf jemand ein Rettungswagen!" kiabálásomra gyorsan reagáltak, hívták a mentőket és jöttek segíteni
- hogy a szomszéd városban dolgozó magyar orvos a közelben lakik és nála volt a Notarzt autó, gyorsan odaért és amikor hallotta, hogy B-hez magyarul beszélek, az ellátás közben próbált mindkettőnket nyugtatni
- hogy hamar jött a mentő és a mentőhelikopter is, ami a tartomány egyik legjobb kórházába vitte B-t
- a  szülők, akik amint tudtak, autóba ültek és lenyomták a 7 órás utat, hogy segítsenek, akár csak azzal is, hogy mellettünk vannak és a család, aki telefonált és amit csak otthonról tudott, intézett
- a segítség a kollégáktól, lakótársaktól, érdeklődések, bátorítások, autófelajánlások vagy akár egy kávémeghívás formájában
- a jófej nővérek és orvosok, akik készségesen és türelmesen válaszoltak minden tört németséggel feltett, ijedt kérdésemre és hogy a sebésztől kezdve a fogorvoson keresztül a neurológuson át mindenki elmondta, hogy mekkora szerencséje volt B-nek
- a barátok távoli támogatása, segítségfelajánlása, virtuális vállba veregetése
- és természetesen B. keménysége, hogy egy pillanatig nem hagyta el magát

A teljesség igénye nélkül.
Igény természetesen volna rá, de nem tudnám felsorolni mindet és mindannyiukat.
Ezekért mind-mind elmondhatatlanul hálás vagyok.
Hogy nem voltunk egyedül hagyva.