Kolbászol a kerítés

Már több, mint egy éve élünk kint Németországban, mint kelet-európai vendégmunkás avagy gazdasági bevándorló.
Egy jobb élet reményében indultunk útnak egy bő évvel ezelőtt, hogy tudjunk egyről a kettőre jutni. Pénzügyi híján abból a szellemi és kapcsolati tőkéből, amiből odahaza ugyan kényelmes, de mégiscsak helyben topogásra futotta. Idekint előbbi és utóbbi nélkül (a kezdéshez ugyan jutott ismerősi segítség) kizárólag a szellemire utalva haladunk előre. Többnyire alulról kezdve, de szisztematikusan felfelé. Sok mindent elmondhatunk, de azt nem, hogy ingerszegény év lett volna. Egy idegen országban élve ez nem is igen lenne lehetséges. Mindebből viszont kevés volt a származásunkbl fakadó negatív tapasztalat. Egy vélt sérelmem volt: a boltban az eladó a pénztárnál, miután hallotta, hogy magyarul beszéltünk B-vel, kártyás fizetésnél elkérte a személyi igazolványomat is, mintha loptam volna a kártyát... gondoltam én kissé duzzogva, mire másnap észrevettem, hogy vagy 2 hónapja járkálok úgy bankkártyámmal, hogy nincs aláírva. Ez minden.

Ugyan volt olyan is, hogy egy korábbi munkahelyemen két német kolléga mellettem karbatett kézzel beszélte meg, hogy hát bizony, armes Deutschland (ford. szegény Németország), ez a sok bevándorló, miközben mellettük dolgoztam. Ők álltak karbatett kézzel, én pedig dolgoztam. De az ilyen élmények mennek inkább ritkaság számba. A kezdeti fenntartások is javarészt tovatűnnek, amikor kiderül, hogy beszélünk németül. Egészen fura érzés például a nem különösebben külföldibarát csoportvezető panaszkodása neked (neked, aki azért legjobb napjain is B2-es szinten kommunikál és ez a kollegina az első lehetséges almalommal fúrná meg a helyedet), hogy egyes bevándorlókkal mennyire nem lehet együtt dolgozni, mert beszélsz hozzájuk és látod, hogy csak mosolyognak és egy mukkot nem értettek belőle. (És azt mondja, hogyha ő menne el más országba, megtanulná a nyelvet... na persze, meg miért is menne). Ebből a szempontból tudok neki igazat adni, abból viszont nem, hogy az esetleges némettudás (vagy épp hiánya) miatt néz valakit hülyének. Ezek tipikusan azok a német kollégák, akiknek talán van egy érettségijük és sípolnak, hogy a külföldiek elveszik a munkát. A hülyének nézett vendégmunkásokkal elbeszélgetve pedig náluk gyakori a diploma, (az esetleg tört) német mellett az angol és/vagy orosz nyelvtudás, plusz az anyanyelv ugye.

Van egy másik csoport is, aki amíg alsó beosztásban dolgozol, még elvan veled, mint bevándorlóval, viszont amikor látja, hogy (más amúgy sem lévén) tehetséggel és igyekezettel lépdelsz előre... Németországban is sárga az irigység színe (nyelvtan  zöldnek is mondják).

De ismét hangsúlyozni kell, hogy még mindig ők vannak kisebbségben és minden kellemetlenebb tapasztalatra jut három kellemes.
Mindezek mellett furcsa érzés nézni az otthoni hangulatkeltést. Minket elfogadtak, pedig nem háborús országból menekültünk.
Furcsa nézni a szintén Németországban élő/dolgozó ismerősök facebookos bevándorlóellenes megosztásait, mintha nem lennének tisztában a saját mivoltukkal. És hogy ők ezzel mennyire szerencsések. Hogy ez lenne a normális.

És ha megkérdezné egy német kolléga, hogy jól látta-e a híradóban, tényleg kerítéssel zárjuk-e le a határainkat a bevándorlók elől, az utolsó két szót megnyomva... legjobb esetben is csak széttárnám a kezem.