Kolbászol a kerítés

Jubilálunk feleim. Kereken 4 éve léptünk olajra a tettek mezejére és megindultunk Németországba, hogy némi tapasztalatra és anyagiakra tegyünk szert nagyjából 3 év alatt. Most, hogy a ráadás évet is abszolváltuk már, úgy tűnik húznánk még egy kicsit az időt igát.

De kerek évforduló azért némi számvetésre sarkall és a tervek szerint esetleg a blog újrakezdésére is:

5 évvel ezelőtt játszottunk el a gondolattal, hogy szerencsét próbálunk külföldön. Nem volt kés a nyakunkon, hogy muszáj, de úgy éreztük, hogy otthon nem haladunk. Volt példa már előttünk is ismerősök és barátok révén, akikhez fordulhattunk a kérdéseinkkel, hogy ne csak, mint a szerencsekereket pörgessük meg az iránytűt. Németország, Ausztria, Nagy-Britannia, Hollandia mellett talán még Svédországról kezdtünk el infókat gyűjteni. A lehetőségek, az optimális távolság és az általunk beszélt nyelvek alkotta halmazok közös keresztmetszete leginkább Németországot adta ki. Készülni kezdtünk rá minden lehetséges módon. Mivel a bölcsész diplomám kint sem éreztem piacképesebbnek, ezért egy targoncás jogosítványba invesztáltam megtakarításom javát (alapnak jó is lett) és B segítette talpra állítani 7 évnyi kihasználatlanság után tetszhalotti állapotban tengődő némettudásomat.

4 évvel ezelőtt jött egy lehetőség a sógorom által, aki pár hónappal korábban kezdett Németországban dolgozni. Előtte hónapokig próbáltunk pályázni Budapestről mindenfelé és visszatekintve látszik csak, hogy mennyire reménytelenül. A munkához lakhatás kell, a lakhatáshoz munkaszerződés. Erre nyújtott megoldást az első munkahelyünk, ami egész korrekt apartmanos munkásszállóban helyezett el minket, párok mellé. Közös helyiségek és nem egészen 6 m2 saját szoba kettőnknek, mindez egy kb. 10.000 fős kis városka mellett Budapest után. A munka egy galvanizáló üzemben volt és B a saját interjúján (asszisztensi állás) hintette el, hogy értek az SAP-hoz, így csak ennek köszönhető, hogy nem a termelésen, hanem az áruátvéten kötöttem ki. Két műszak, 10-11 órás műszakok és ez még bajorországi minimálbér bevezetése előtt. 10 nap munka egyhuzamban és rá 5 nap szabad rendszerben. Aztán egy szép napos reggelen B biciklivel összetört egy autót és magát alaposan (mentőhelikopter, intenzív, rehabilitáció, etc), hogy A-tól Z-ig tesztelhessük a német egészségügyet. 
Az itteni (Mordor) bajorok java nem volt jófej, de volt nem egy kivétel is. A magyar kollégáktól kaptunk sok segítséget és támogatást a szükségben is, még ha sejtették is, hogy nekünk ez a hely ugródeszka lesz. Ahogy az is lett.

3 évvel ezelőtt már kezdtük megvetni a lábunkat Regensburgban és jól érezni magunkat. Az első saját autónkkal költöztünk át egy saját másfél szobás albérletbe és az első itteni munkáinkból is valami jobba csöppentünk bele. Ami a belecsöppenést illeti, talán itt is érvényes, hogy annak van szerencséje, aki megdolgozik érte. Eközben a lakás már lehetővé tette, hogy vendégeket fogadhassunk és barátok szerencsére nem is koptak el. Sajnos nem mindenki, de ha otthon maradtunk volna se valószínű, hogy ugyanolyan szorosan tudtuk volna tartani a kötelékeket. Az otthoniak megerősítése, miszerint a maradottak találkozásai is megritkultak, némileg vigasztalt minket is. Szerencsére az esetek többségében ott tudjuk máig felvenni a fonalakat, ahol abbahagytuk. Ezért borzasztóan hálásak vagyunk nekik. Értük.
Közben B teljesen felépült és sort tudtunk keríteni első teljes egészében saját finanszírozású nyaralásunkra (nem fesztivál és nem balatoni hétvége, bár bármikor el tudnánk viselni) Prágában. A megpróbáltatások és az egymásrautaltság szerencsére nem kapcsolati klausztrofóbiát hozott ki belőlünk, hanem a meggyőződést, hogy B-vel szeretném leélni az életem, ezért aztán Prágában meg is kértem a kezét.
Aki nem ismerne minket, spoiler alert: igent mondott :)

 2 évvel ezelőtt nagyjából minden az esküvőszervezésről szólt. Németországból magyarországi ceremóniát szervezni igazán embert próbáló volt, el is fáradtunk benne. Az otthoni látogatásaink is e köré szerveződtek, precíz időbeosztással kasztingoltunk zenekart és sütiket, választottunk éttermet és vőfélyt, csináltunk Skype-n jófej lelkésszel jegyesoktatást és közben igyekeztük még látni a családokat és a barátokat is. Ugyan minden segítség jól jött és hálásak voltunk érte, de eddigre meg tudtunk szervezni saját erőnkből egy olyan esküvőt, amilyet szerettünk volna. Noha senki nem kapott arany kanalat és eurókból font kis csokrokat ajándékba, szerencsére meghívottjaink szinte kivétel nélkül el tudtak jönni és velünk ünnepelni. Volt olyan is közöttük, akivel amióta kijöttünk, az esküvőig sem tudtunk összetalálkozni, mégis eljöttek. Bő két és fél év után igenis nagy dolog. Csak később lett ez még nagyobb jelentőségű, amikor is egy évvel később láttuk, hogy egy másik esküvőről sajnos bizony elkoptak a pár otthoni barátai. Szóval nem tekintjük magától értetődőnek és igyekszünk tenni is érte. A család többnyire megértő, de a látogatásokat fel kell osztani a két család között (szívesen tesszük), ha tudunk, segítünk mikor ott vagyunk. De egyben gyakorta csak tömbösített családi események kapcsán tudjuk látni a tágabb családot, rokonat. Az sajnos általános, hogy nincs annyi idő, ami "elég" lenne. A téma elviccelése, hogy legalább nem unnak meg minket és mi sem őket. Pozitív hozadék, hogy az ember a rövid idő alatt a jó arcát mutatja és nem igazán van helye különösebb feszültségeknek kibontakozni. Ha mégis, gyorsan sebtapasz kerül rá, tisztázva lesz a helyzet, mert ki akarna hónapokra ismét úgy elválni, hogy neheztelünk. Legalábbis, hogy ne tisztáznánk, hogy valójában nem neheztelünk.

 1 évvel ezelőtt az esküvő után továbbra is a korábbi munkahelyeinken dolgozva és helyezkedve le tudtuk cserélni az autónkat (miután már felváltva égett a motorhiba jelző és a szervizlámpa) és sikerült egy 3 szobás lakásba költözés, erkéllyel és kerthasználattal, ugyan a megfizethetőség miatt egy elővárosban. Itt szembesültünk vele, hogy míg először a kisvárosból Regensburgba egy kombit telepakolva át tudtunk költözni, ez mind volumenében, mind költségvonzatában nagyobb lesz. Itt dugtuk össze még a fejünket, hogy mibe és mennyit érdemes invesztálni, milyen távban gondolkozunk és eléggé egyöntetűen döntöttünk amellett, hogy pár évet még mindenképp idekint képzelünk el.
Az új autót alapos tesztelésnek is vetettük alá, mert tavaly az a kellemes teher nyomta vállunk, hogy számtalan esküvőre voltunk hivatalosak. Természetesen nem mentünk el addig, hogyha valaki találkozni akart velünk, akkor esküvőt kellett szerveznie, de persze ezen rendezvények hullámain elszörfözve ápolgattuk a szélesebb kapcsolati kört. Legalábbis törekedünk rá. Ekkortájt kezdett egyre inkább megmutatkozni egyébként, hogy mekkora őrült rohanásba kezdett az idő. Az ismerősi körben pottyant gyermekek alkalmankénti meglátogatása volt ennek egyik legnagyobb példája. Egyik alkalommal még a kezünkbe voltak adva babaként és ha esetleg éppen sírni kezdtek, még pánikba estünk. Vagy akár privilegizált látogatókként tudtuk megtekinteni a babákat, még mielőtt a nagyközönség rajongása fogadta volna a őket, addig legközelebb már szavakat mondtak vagy megkérdezték, hogy hoztam-e magammal matchboxot játszani vagy kérek-e egyet, vagy akár már ovi kiscsoportról meséltek ők maguk. Megint mások nagyon menő állásokat kaptak meg és/vagy akár lakásvásárlásba/építkezésbe kezdtek. Határozottan olyan illat lengett és leng még a levegőben, mint amikor ilyen hasonlóan nagyszabású dolgok történnek.
Ugyan nem az első sorból látjuk-halljuk ezeket, de örülünk, hogy még nekünk is el akarják mondani. Kíváncsiak is vagyunk rájuk.

Most, hogy már 4 éve kint élünk Németországban... jól érezzük magunkat. Az évek folyamán azt kellett megállapítanunk, hogy alapvetően nyugodtabb az élet. Az életünk. Jobban tervezhető, kiszámítható, a majd csak lesz valahogy kényszer-optimizmuson túl is. Vannak stresszes időszakok, kétségtelen, de eközben úgy tűnik, hogy folyamatosan fejlődünk. Helyenként a tempója ijesztő is volt, hogy valóban ér-e addig a takarónk, ameddig épp nyújtózkodni próbálunk, de fontolva haladók vagyunk alapvetően és nem harapunk túl nagyot az almába. Igyekszünk fenntartani a fejlődést és a biztonságot. Nem a habzsidőzsi miatt, nem veszünk iPhone X-t és nem BMW-vel járunk haza. Lehetőségeinken felül áll és nem is cél az ilyesfajta önigazolás, hogy nézd mennyire megérte nekünk.

A hazatérésnek sajnos nemigazán van perspektívája. Talán az Audinál vagy a Mercedesnél lenne némi keresnivalónk, de ha mennénk, csak Budapestre térnénk vissza, annak ellenére, hogy mindketten vidékről származunk.
Persze, utólag belegondolva lehetett volna az ember előrelátóbb, ha mást tanul, más irányba indul, de utólag kár keseregni. Amúgy is értékes hozadékai voltak, még ha azt nem is lehet jól menő állásban mérni.

De célokat tudunk itt kint is kitűzni és eddig úgy néz ki, hogy egész jók vagyunk a teljesítésükben.