Kolbászol a kerítés

Ismét nem a hanyagság volt az oka, hogy nem jelentkeztünk, de megpróbáljuk újra felvenni fonalat.

Elmesélem én hogyan emlékszek a dologra, bár leginkább sehogy, mert nem sok minden van meg az ütközés után.
Reggel tekertünk M-mel a szokásos úton a melóba, lejtőn gurultunk, aminek a vége földútban folytatódik, jobboldalról pedig több kisebb utca is torkollik bele. Már az utolsó ilyen utca vonalánál jártunk, közvetlenül a földút előtt, amikor jobbról váratlanul feltűnt egy kocsi. Egyáltalán nem számítottam rá, 2 hónapja járok erre biciklivel és még 1 kocsit sem láttam nemhogy ott, de az egész útvonalon, lévén a város melletti kis falu méretű település legszéléről van szó. Surprise, surprise! :)
Az utolsó emlékem az, hogy meglátom az ezüstszínű kocsit, aztán szalagszakadás. Sem az ütközésre, sem a több méter repülésre, sem a földet érésre nem emlékszem. Jobb is így. M szegény végignézte az egészet, csak az ő elmondása alapján tudom mi történt a továbbiakban.
Valószínűleg az volt a mázlim, hogy a hátamon levő jól megpakolt hátizsák felcsúszott és a fejem/nyakam alá került földet éréskor. Ha az nincs, lehet hogy már nem tudnék itt írogatni. A hátzsák egyébként köszöni jól van, egy karcolás nem látszik rajta, sőt, a benne levő termoszos kávémból sem folyt ki egy csepp sem. Szóval megállapítható, hogy
1. a hátizsák előlépett életem legjobb befektetésévé
2. jobban bírja a gyűrődést, mint én

A vicces a dologban, hogy először mentővel egy magyar doki ért ki. :) Magyarok ott bukkannak fel, ahol aztán tényleg nem számítasz rá. Utána megjött a mentőhelikopáter is, innentől már van 1-2 kép, ami bevillan. Emlékszem, ahogy ráraknak egy mentőágyra, betolnak a helikopterbe, levágják rólam a

ruhákat és valaki azt mondja, hogy 10 perc múlva ott leszünk a kórházban. Látni mondjuk nem láttam semmit, állítólag eléggé vérzett a homlokom, úgyhogy elképzelhető, hogy amiatt nem is tudtam kinyitni a szemem. Mindenesetre hangfoszlányokként maradt meg ez a pár emlék.
Itt szerénységem hiányának felvállalásával meg kell jegyeznem, hogy pár mondatot kommunikáltam is a mentősökkel németül. Asszem csak azért ment a mutatvány, mert nem voltam még tudatában, mekkora is a baj.

Innen megint képszakadás, az intenzíven tértem újra magamhoz, de ott is elég bamba voltam még. Rémlik, hogy ott is beszéltem emberekkel, sőt kivettem a kontaktlencsémet a saját kezemmel. A legrosszabb az intenzíven töltött 1-2 napból viszont az volt, hogy láttam pár ággyal arébb egy pasit, aki hasonlított M-re. Mivel nem emlékeztem a balesetre, azt sem tudtam, hogy ő megúszta-e, vagy ő is el lett csapva. Az összes erőmből annyi telt csak, hogy kinyissam a szemem, megpróbáljam minél jobban megnézni, hogy ő-e az. Ezt jelentősen nehezítette a fejsérülés miatti bambaságom, illetve, hogy a kontaktlencsémet ugyebár kivettem korábban. Pech. De szerencsére nem ő volt az. :) Sőt, még az intenzíven is meglátogatott, beszélgettünk is, de ez már nem rémlik. Pedig jó lenne emlékezni, állítólag olyanokat kérdeztem, hogy
a, mikor mehetek dolgozni
b, kifolyt-e a kávé a táskámba :) :) :)


Kb. másfél napot voltam az intenzíven, utána áttoltak a baleseti sebészetre, ott töltöttem még majdnem 2 hetet. De erről majd már egy következő posztban, mert az emlékeim mennyiségével kezd már fordítottan arányos lenni ennek a bejegyzésnek a hossza. :)

Ui.: Vigyázzatok a biciklivel. Veszélyes.